HIBÁTLAN - MÁSODIK FEJEZET

Mona Vanderwaal leparkolt szülei Hammerjével, de nem állította le a motort. Telefonját túlméretezett, konyak színű táskájába hajította, majd rámosolygott legjobb barátnőjére, Hannára.

„Hívtalak.”

Hanna gyanakvóan állt a járdán. – „Mit keresel itt?

„Miről beszélsz?”

„Nem kértem fuvart.” – Hanna a parkolóban álló Toyota Priusára mutatott. – „Itt van az autóm. Valaki azt mondta, hogy itt vagyok, vagy...?”

Mona ujja köré csavarta egyik hosszú, szőke tincsét. – „Hazafelé megyek a templomból. Megláttalak, így lehúzódtam.” – Nevetett. – „Be kéne venned egyet anyukád nyugtatójából. Elég feszültnek tűnsz.”

Hanna elővett egy csomag Camel Ultra Light-ot fekete Prada táskájából, és meggyújtott egy szálat. Persze, hogy feszült volt. A legjobb barátnőjét meggyilkolták, őt pedig egész héten rémisztő üzenetekkel bombázta valaki, aki ’A’-nek nevezi magát. Bármit csinált ma (Ali temetésére készült, diétás kólát vett a Wawa-ban, vagy a Rosewoodi Apátság felé tartott), úgy érezte, valaki figyeli.

„Nem láttalak ma a templomban” – motyogta.

Mona levette napszemüvegét, hogy látszódjanak kerek, kék szemei. – „De hisz rám néztél. Még integettem is. Dereng valami?”

Hanna megvonta a vállát. – „Nem emlékszem.”

„Gondolom, túl elfoglalt voltál a régi barátaiddal” – vágott vissza Mona.

Hanna összerezzent. A „régi barátok” kényes téma volt kettejük között – annak idején ugyanis Mona is egyike volt azoknak, akiket Ali, Hanna és a többiek előszeretettel piszkáltak. Miután Jenna megsérült, a lányok rászálltak Monára.

„Ne haragudj. Sokan voltak.”

„Nem, mintha bujkáltam volna” – Mona megbántottnak hangzott. – „Sean mögött ültem.”

Hannának elakadt a lélegzete. Sean.

Sean Ackard mostanra már Hanna ex-barátja volt. Kapcsolatuk múlt hét pénteken, Noel Kahn „üdv újra a suliban” buliján ért véget. Hanna úgy döntött, az a péntek este lesz az, amikor elveszti szüzességét, ám, amikor rámozdult Seanra, a srác lerázta és szentbeszédet tartott a test tiszteletéről.

Bosszúból Hanna kölcsönvette Sean családjának BMW-jét és Monával mentek vele egy kört – melynek a vége az lett, hogy felcsavarodtak egy telefonfülkére. Mona finoman rányomott a gázra.

„Na, figyelj. Vészhelyzet van. Nincs partnerünk.”

„Hova?” – Pislogott Hanna.

Mona felvonta tökéletesen formázott szemöldökét. – „Hello, Hanna?! A Rókabálra! Ezen a hétvégén lesz. Most, hogy dobtad Seant, elhívhatsz valami menő srácot.”

Hanna a pitypangokat bámulta, melyek a járda repedései között nőttek. A Rókabál az éves jótékonysági est volt, melyet a Rosewoodi Rókavadászati Szövetség szervezett, hogy ezzel támogassák „Rosewood társadalmának fiataljait”. Mindössze 250 dollárnyi adomány volt szükséges, és máris kaptál vacsorát, lehetőséged volt táncolni és még arra is volt esély, hogy a képedet a Philadelphia Inquirerben, vagy a glam-R5.com című blogon lásd viszont. Mindemellett pedig az egész bál remek kifogás volt, hogy kiöltözhess, berúghass és összejöhess valaki más pasijával. Hanna még júliusban megvette a jegyeket – akkor még azt hitte, Seannal együtt mennek.

„Nem is tudom, hogy egyáltalán megyek-e” – motyogta rosszkedvűen.

„Persze, hogy eljössz” – sóhajtott Mona, miközben megforgatta kék szemeit. – „Figyi, csak hívj fel, ha kitaláltál mindent” – ezzel pedig beindította a kocsit és elhajtott.

Hanna lassan visszasétált saját autójához. A barátai már elmentek, ezüst színű Toyotája pedig magányosan állt az üres parkolóban. Kellemetlen érzés fogta el. Mona volt a legjobb barátnője, ugyanakkor rengeteg dolog volt, amiket Hanna mostanában nem osztott meg vele. Például ’A’ üzenetei. Vagy, hogy szombat reggel letartóztatták, amiért ellopta Mr. Ackard kocsiját. Vagy, hogy igazából Sean dobta őt, nem pedig fordítva. Sean nagyon diplomatikus volt, a saját barátainkat mindössze annyit mondott, „közösen úgy döntöttek, külön utakon folytatják.” Hanna úgy döntött, kicsit átszínezi a történetet saját javára – úgysem derül ki, hogyan történt valójában.

De, ha ezt elmondta volna Monának, akkor úgy tűnt volna, mintha kezdené elveszíteni az irányítást élete felett. Hanna és Mona együtt mentek keresztül a hatalmas változáson, a szabály pedig az volt, hogy, mint a suli díváinak, tökéletesnek kellett lenniük. Ez pedig azt jelentette, hogy csont soványak maradtak, ők voltak az elsők, akik hozzájutottak a legszűkebb Paige farmerekhez, és soha nem veszítették el az irányítást. Egy apró hiba, és rögtön azok a divatjamúlt lúzerek lettek volna, akik egykoron voltak – ahhoz pedig nem akartak visszatérni. Soha. Így hát Hannának úgy kellett tennie, mintha az elmúlt hét horrorisztikus eseményei meg sem történtek volna. Pedig nagyon is megtörténtek.

Hanna korábban soha senkit nem ismert, aki meghalt volna, olyat pláne nem, akit meggyilkoltak. A helyzetet még kísértetiesebbé tette a tény, hogy Aliről volt szó és a tény, hogy ’A’ zaklatta a lányt. Ha valaki tényleg tudott a Jenna Dologról... És ez a valaki bármelyik pillanatban beszélhetett... És ennek a valakinek volt valami köze Ali halálához... Akkor egészen biztosan nem Hanna irányította saját életét.

Hanna leparkolt hatalmas házuk előtt, mely a Mt. Kale-re nézett. Ahogy meglátta magát a visszapillantóban, Hanna elszörnyülködött, milyen piros és olajos volt arca, és milyen tágnak tűntek pórusai. Közelebb hajolt a tükörhöz, aztán hirtelen... Nem is volt semmi baj a bőrével. Mielőtt kiszállt volna az autóból, Hanna vett néhány mély levegőt. Mostanában sok hasonló hallucinációja volt.

Kissé reszketve sétált be házukba, majd a konyha felé vette az irányt. Ahogy belépett az ajtón, azonnal lefagyott.

Anyukája az asztalnál ült, előtte egy tál sajttal és dióval. Aranybarna haja kontyban volt, gyémánttal kirakott Chopard órája pedig megcsillant a délutáni napfényben. Vezeték nélküli Motorola fülhallgatóját is viselte.

Mellette pedig... Hanna apukája ült.

„Már vártunk rád” – mondta apja.

Hanna meghátrált. Haja őszesebb volt, és új, drótkeretes szemüveget viselt, de ezektől eltekintve ugyanúgy nézett ki, mint régen: magas alkat, ráncos szemek, kék póló. A hangja is a régi volt – mély és nyugodt, mint egy kommentátor. Hanna majdnem négy éve nem látta – és nem is beszélt vele.

„Mit keresel itt?” – Kérdezte.

„Itt volt munkám” – felelte Mr. Marin, aggódottan nyomatékosítva a munka szót. Ajkához emelte kávéját, melyet abból a bögréből ivott, amit már akkor is előnyben részesített, amikor még együtt laktak. Hanna azon gondolkodott, vajon áttúrta-e a szekrényt, csak, hogy megtalálja.

„Anyukád felhívott és elmesélte, mi történt Alisonnal. Sajnálom, Hanna.”

„Aha” – úgy tűnt, Hanna azt sem tudta, hol van. Kicsit szédült is.

De hibáztathatta bárki is, amiért kicsit keserű volt? Miután a szülei elváltak, apja Annapolisba költözött, randizni kezdett egy Isabel nevű nővel – akihez járt egy elragadó mostohalány, Kate is. Apja új élete annyira ellenszenves volt, hogy Hanna mindössze egyszer látogatta meg. Apja nem is próbálta hívni, e-mailt sem küldött évek óta. Még csak születésnapi ajándékot sem kapott – csak csekkeket.

Apja sóhajtott. – „Valószínűleg nem ez a legmegfelelőbb nap arra, hogy átbeszéljük a dolgokat.”

„Mit kellene átbeszélni?” – Méregette Hanna.

Mr. Marin megköszörülte a torkát. – „Anyukádnak más oka is volt arra, hogy felhívjon” – sütötte le szemeit. – „Az autó.”

Hanna összeráncolta a szemöldökét. Autó? Milyen autó? Oh.

„Már az is szörnyű, hogy elloptad Mr. Ackard kocsiját” – kezdte az apja. – „De el is hagytad a helyszínt?”

„Azt hittem, ezen már túlvagyunk” – fordult Hanna az anyjához.

„Semmin nem vagyunk túl” – korholta Ms. Marin.

Erről szólhattál volna nekem is, akarta mondani Hanna. Amikor a zsaruk szombaton szabadon engedték, anyja rejtélyesen csak annyit mondott, „megoldotta a dolgokat”, Hannának pedig nincs miért aggódnia. És a rejtély is megoldódott, amikor Hanna rajtakapta anyját az egyik fiatalabb nyomozóval, Darren Wildennel, amint a konyhában hancúroztak másnap este.

„Komolyan beszélek” – mondta Ms. Marin, Hanna arcáról pedig lefagyott a vigyor. – „A rendőrség talán ejtette a vádakat, de ez nem változtat azon, ami veled történik, Hanna. Először a Tiffanyból lopsz, most pedig ez. Nem tudtam, mit tehetnék, így felhívtam apádat.”

Hanna a tányér sajtot bámulta, képtelen volt bármelyikük szemébe is belenézni. Anyja azt is elmondta az apjának, hogy lopott a Tiffanyból?

Mr. Marin megköszörülte a torkát. – „Bár a rendőrség ejtette a vádakat, Mr. Ackard szeretné elrendezni a dolgokat, diszkréten, a bíróság bevonása nélkül.”

Hanna ráharapott szájára. – „Ilyenkor nem a biztosító fizet?”

„Most nem egészen ez a helyzet” – válaszolt Mr. Marin. – „Mr. Ackard üzletet ajánlott édesanyádnak.”

„Sean édesapja plasztikai sebész,” – magyarázta Hanna anyukája – „de van egy másik projektje is, ahol égési sérültek rehabilitációjával foglalkozik. Szeretné, ha megjelennél ott holnap délután, fél négykor.”

Hanna felhúzta az orrát. – „Miért nem elég, ha fizetünk neki?”

Ms. Marin apró LG telefonja csörögni kezdett. – „Úgy hiszem, ez jó lecke lesz számodra. Tehetsz valami jót másokért. Megértheted a tetteid súlyát.”

„Én tényleg értem” – Hanna Marin nem akarta szabadidejét egy égési sérültekkel foglalkozó klinikán tölteni. Ha már önkényeskednie kell, miért nem teheti azt valami csajos helyen? Például a UN-en, Nicole-al és Angelinával?

„Már eldöntöttük” – mondta Ms. Marin nyersen, majd telefonjába kiáltott. – „Carson? Megvannak a makettek?”

Hanna körmeit öklébe vájta. Azt kívánta, bár felmehetne a szobájába, hogy levegye a temetésen viselt ruháját (tényleg ennyire nagyok voltak benne a combjai, vagy csak a fénytől tűntek annak?), újrasminkelje magát, fogyjon öt kilót és lehúzzon egy feles vodkát. Aztán visszajönne és ismét bemutatná magát.

Ahogyan apjára pillantott, Mr. Marin szelíden rámosolygott. Hanna szíve nagyot dobbant. Szája kinyílt, mintha mondani akarna valamit, de aztán apja telefonja is megcsörrent. Feltartott ujjal jelezte Hannának, várjon.

„Kate?” – Szólt bele a telefonba.

Hanna szíve összetört. Kate. Az elbűvölő, tökéletes mostohalány.

Apja állával tartotta a telefont. – „Szia! Milyen volt a sífutó találkozó?” – Szünetet tartott, majd szélesen elmosolyodott. – „Kevesebb, mint 18 perc alatt? Ez fantasztikus!”

Hanna elvett egy nagy darab cheddart a sajttálról. Amikor Annapolisban járt, Kate még csak rá sem nézett. Ő és Ali (aki azért ment, hogy támaszt nyújtson Hannának) remekül kijöttek – Hannát azonban mindenből kirekesztették. Ennek következtében pedig Hanna felfalt mindent, amit csak talált. Mindez még akkor volt, amikor duci és csúnya volt, és mást sem csinált, csak evett és evett.

Miközben gyomrát szorongatta, fájdalmas hangokat adott ki. „Malacka nem érzi jól magát?” Kérdezte apja mindenki előtt. Aztán Hanna felviharzott a fürdőbe és lenyomott egy fogkefét a torkán.

Hanna a szája előtt tartotta a darab cheddart, majd ahelyett, hogy bekapta volna, egy szalvétába csomagolta és kidobta. Azok a dolgok már régen történtek... Amikor ő még egy egészen más Hanna volt. Egy olyan, akit csak Ali ismert és egy olyan, akit Hanna már rég eltemetett.