HIBÁTLAN - HARMADIK FEJEZET

Emily Fields a Szürke Ló Fogadó előtt állt, melynek épülete egykoron a függetlenségi háború kórházának adott helyet. A mostani tulajdonos az emeleten szálláslehetőséget biztosított a gazdag turisták számára, a társalgóban pedig bio-kávézót működtetett. Amint Emily benézett az ablakon, látta néhány osztálytársát, akik családjaik társaságában üldögéltek és füstölt lazacos bagettet, olasz szendvicset, vagy egy nagy adag salátát ettek. Valószínűleg mindenki éhezett a temetés után.

„Hát itt vagy.”

Emily megfordult, vele szemben pedig Maya St. Germain állt egy terrakotta, babarózsákkal teli vödörnek támaszkodva. Amikor Emily a játszótérről indult haza, Maya felhívta és arra kérte, találkozzanak itt. Ahogyan Emily, úgy Maya is temetésen viselt ruhájában volt még – ami egy rövid, fekete bársonyszoknyát, fekete, csipkés gallérú, ujjatlan felsőt és egy pár fekete csizmát jelentett. És szintén Emilyhez hasonlóan, úgy tűnt, Mayának is komoly erőfeszítésébe került, míg talált fekete, gyászos hangulatú ruhadarabokat.

Emily szomorúan mosolygott. A St. Germain család Aliék régi házába költözött be. Amikor a munkások elkezdték lebontani DiLaurentisék félkész kilátótornyát, hogy legyen hely az új lakók által áhított teniszpályának, a beton alatt megtalálták Alison holttestét. Azóta a hely hemzsegett a rendőröktől, a riporterektől és a kíváncsi szomszédoktól. A kedélyek lenyugvásáig Mayáék családja a fogadóban keresett menedéket.

„A szüleid is itt kajálnak?” – Nézett körbe Emily.

Maya megrázta sötét fürtjeit. – „Visszamentek Lancasterbe. Hogy a természet lágy ölén lehessenek, vagy valami ilyesmi. Szerintem még mindig sokkhatás alatt állnak, az egyszerű élet talán jót tesz majd nekik.”

Emily mosolygott, amint elképzelte Maya szüleit, ahogy az Amishokkal próbálnak kommunikálni egy Rosewood melletti községben.

„Fel akarsz jönni a szobámba?” – Kérdezte Maya felhúzott szemöldökkel.

Emily lejjebb húzta szoknyáját -lábai elég húsosnak tűntek az úszás miatt-, majd meredten állt. Ha Maya szülei nincsenek itt, az azt jelenti, hogy egyedül lennének. Egy szobában. Ággyal.

Amikor Emily először találkozott Mayával, izgatott lett. Régóta keresett olyan barátot, aki helyettesíthetné Alit. Ali és Maya pedig sok mindenben hasonlítottak – nem féltek semmitől, viccesek voltak és úgy tűnt, egyedül ők értik meg az igazi Emilyt. És volt még valami:

Emily úgy érezte, minden egy kicsit más körülöttük.

„Gyere” – fordult meg Maya és a bejárat felé vette az irányt. Emily még mindig hezitált, de követte.

Követte Mayát a kanyargós lépcsőn, mígnem elérték a szobáját, mely berendezésének hála visszarepítette őket az 1770-es évekbe. Olyan szaga volt, mint a nedves gyapjúnak. A padló fából volt, a falnál pedig állt egy hatalmas, baldachinos ágy valami őrült takaróval a tetején. A sarokban valami furcsa szerkezet volt, ami a vajköpülőre emlékeztetett.

„A szüleim külön szobát kértek nekem és az öcsémnek” – ült le Maya az ágyra.

„Kedves tőlük” – felelte Emily, miközben ráült egy rozoga szék karfájára, ami annak idején még valószínűleg George Washingtoné volt.

„Szóval... Hogy vagy?” – Hajolt közelebb Maya. – „Láttalak a temetésen, olyan... összetörtnek tűntél.”

Könnyek szöktek Emily barna szemeibe. Tényleg összetört volt. Az elmúlt három és fél évet azzal töltötte, hogy reménykedett, Ali egy nap majd felbukkan a verandáján, egészségesen és ragyogóan, amilyen mindig is volt. És amikor elkezdtek érkezni ’A’ üzenetei, biztos volt benne, hogy Ali visszatért. Ki más tudhatott volna mindent? Mostanra azonban Emily biztosan tudta, hogy Ali elment. Örökre. És, ha mindez még nem lett volna elég, valaki tudott legnagyobb titkáról – hogy szerelmes volt Alibe, és, hogy most ugyanígy érzett Maya iránt is. És ez a valaki talán azt is tudta, mit tettek Jennával.

Emily rosszul érezte magát, amiért nem osztotta még régi barátaival, milyen üzeneteket kapott ’A’-től. De egyszerűen... Képtelen volt rá. Az egyik üzenet egy régi levélen szerepelt, melyet még Alinek küldött. Ami pedig egyenesen ironikus volt, hogy Mayának beszélhetett volna arról, ami az üzenetben állt, azonban félt beszámolni neki ’A’-ről.

„Azt hiszem, még mindig elég feldúlt vagyok” – válaszolt végre, érezte, hogy borzasztó fejfájás fog rátörni. – „Ugyanakkor fáradtak is érzem magam.”

Maya lerúgta csizmáit. – „Miért nem szundítasz egy kicsit? Attól sem fogod jobban érezni magad, ha csak ülsz abban a széknek nevezett valamiben.”

Emily megszorította a szék karfáját. – „Én...”

Maya az ágyra invitálta Emilyt. – „Úgy látom, jól esne egy ölelés.”

Egy ölelés tényleg jól esett volna. Emily kisimította haját arcából, majd leült Maya mellé az ágyra. Testük tökéletesen illeszkedett, Emily még Maya bordáit is érezte a pólón keresztül. Olyan pici volt, hogy Emily valószínűleg gond nélkül felkaphatta és megpörgethette volna.

Elhúzódtak egymástól, épp csak annyira, hogy arcuk között néhány centi távolság legyen. Maya szempillái koromfeketék voltak, íriszében pedig apró arany pöttyök voltak. Maya állánál fogva felemelte Emily fejét, majd gyengéden megcsókolta. Aztán határozottabban.

Emily jól ismert izgalmat érzett, ahogy Maya keze a szoknyája széléhez vándorolt. Aztán hirtelen benyúlt alá. A keze hideg volt, Emilyt pedig meglepetésként érte az akció. Kinyitotta szemeit és elhúzódott.

Az ablakon lévő fehér függönyök nem voltak elhúzva, így Emily látta a parkolóban álló autókat. Sarah Isling és Taryn Orr, Emily évfolyamtársai jöttek ki az étterem ajtaján, szüleik követték őket. Emily lehajtotta a fejét.

„Mi a baj?” – Kérdezte Maya.

„Mit csinálsz?” – Emily eltakarta kezével kigombolt szoknyáját.

„Mégis mit gondolsz?” – Vigyorgott Maya.

Emily ismét az ablakra pillantott. Sarah és Taryn már nem voltak sehol. Maya a matracot piszkálta.

„Tudtad, hogy lesz egy buli szombaton? Rókabálként emlegetik.”

„Aha” – Emily egész testében lüktetett.

„El kellene mennünk” – folytatta Maya. – „Jó mókának tűnik.”

„Egy jegy 250 dollár. Csak úgy juthatsz be, ha meghívnak.”

„Az öcsém nyert párat, mindkettőnknek elég lesz.” – Maya közelebb csúszott Emilyhez. – „Eljönnél velem?”

Emily leszállt az ágyról. – „Én...” – Egy lépést hátrált, botladozva a csúszós padlón. A suliból sokan mennek a bálra. A népszerű diákok, a nagymenők… Mindenki. – „Ki kell mennem a mosdóba.”

„Arra.” – Mutatta Maya összezavarodva.

Emily becsukta a mosdó kopott ajtaját. Lehajtotta a WC-ülőkét, majd leült a tetejére és a falat nézte, ahol az egyik festményen egy Amish nő volt, főkötőt és bokáig érő szoknyát viselve. Talán ez egy jel volt. Emily mindig jeleket keresett, melyek segítségével könnyebb volt meghoznia egy-egy döntést. Mindegy volt, hogy horoszkópról, szerencse sütiről, vagy hasonló random dolgokról volt szó. Talán ez a kép azt jelentette, „Élj úgy, mint egy Amish.” Ők szemérmesek, nem igaz? Az életük pedig őrjítően egyszerű. És mintha valami olyasmit is hallott volna, hogy elégetik a lányokat, akik más lányokba zúgnak bele.

Megszólalt a telefonja.

Emily kivette zsebéből, miközben azon tűnődött, vajon anyja üzent-e neki, az után érdeklődve, merre van. Mrs. Fields nem volt elragadtatva a ténytől, hogy Emily és Maya összebarátkoztak – melynek háttérben sajnos rasszista indokok álltak. Mi lenne, ha tudná, mit csináltak néhány perce…

Emily Nokiája egy új üzenetet jelzett, a lány pedig az olvasásra kattintott.

„Em! Úgy látom, még mindig ugyanazt az időtöltést részesíted előnyben. Jó tudni, hogy bár mind megváltoztunk, te még mindig a régi vagy. Beszámolsz mindenkinek az új szerelmedről? Vagy én tegyem meg helyetted? –A”

„Ne” – suttogta Emily.

Hirtelen zajt hallott maga mögül, amiért felugrott – mellyel csak azt érte el, hogy beverte csípőjét a mosdóba. Mindössze annyi történt, hogy a felettük lévő emeleten lehúzták a WC-t. Aztán suttogást és kacagást hallott, olyan volt, mintha a lefolyóból jött volna.

„Emily!” – Szólt Maya. – „Minden rendben?”

„Öhm, aha” – préselte ki magából Emily. Végignézett magán a tükörben. Szemei tágra voltak nyílva, haja zilált volt. Amikor végre kilépett a fürdőből, a lámpa le volt kapcsolva és a függönyök is be voltak húzva.

„Pszt!” – Szólt Maya az ágyból, ahol csábítóan feküdt oldalán. Emily körbenézett. Biztos volt benne, hogy Maya még az ajtót sem zárta be, az étterem pedig tele volt rosewoodi diákokkal…

„Nekem ez nem megy” – mondta Emily.

„Mi?” – Maya vakítóan fehér fogai ragyogtak a félhomályban.

„Barátok vagyunk” – dőlt neki a falnak Emily. – „Kedvellek.”

„Én is kedvellek” – simított végig karján Maya.

„De most csak ennyi tudok lenni” – nyomatékosította Emily. – „A barátod.”

„Sajnálom” – Emily sietősre váltott, jobb lábára való cipőjét a balra húzta.

„Ettől még nem kell elmenned” – mondta halkan Maya.

Emily ránézett, ahogy a kilincsért nyúlt. Szemei már kezdtek hozzászokni a félhomályhoz, így látta Maya arcán a csalódottságot és a zavarodottságot és… Azt is, mennyire szép volt.

„Mennem kell” – motyogta Emily. – „Késében vagyok.”

„Honnan?”

Emily nem válaszolt, csak lenyomta a kilincset. Épp, ahogy sejtette. Maya nem zárta be.